Története, leírása
Közlekedés
A középkor óta a legfontosabb szállítóeszközök közé tartozott a tutaj. A Tiszán és a Maroson folyó sószállítás mellett a legfontosabb vízi úton szállított termék a faanyag volt. Szeged kedvező központi fekvésének köszönhetően a faipara megerősödött. Vízimalmok, fatelepek létesültek, megnőtt a hajókészítő mesterek száma.
A szegedi kereskedők a számukra szükséges fákat a helyszínen a Máramarosi erdőkben kiválasztották és folyamatosan felügyelték tiszai útjukat a tutajon, míg megérkeztek Szegedre. A szállítás során fokozottan kellett vigyázni, hogy az áru ne sérüljön meg, hiszen a hidak, révek károkat tudtak okozni a faszállítmányokban. Ha lehetőségük volt éjszaka is úton voltak a kivilágított tutajokkal. Záhony – Szeged közötti távolságot 10-12 nap alatt tettek meg, míg Szolnok – Szeged távolság körülbelül 5 napig tartott. A Felső-Tisza vidékéről érkező tutajokat főként a „rutének” kormányoztak Szegedig, ha a hajó szállítmányának végpontja nem itt volt, akkor a szegedi tutajosok vették át a szállítását. A tiszai tutajos élet az első világháború után szűnt meg.
A 18. századra kialakult szegedi hajóépítő mestereket „super”-eknek hívták. Országosan ismertek lettek külsőre szép, mutatós és biztonságos hajóik. Hajóépítésükre jellemző szegedi forma a hajók mindkét végükön csúcsba hajlóak így a vízfolyás ellenében könnyen vontathatóak. Az orrtőkét nagy bőgőszerű díszes faragvánnyal láttak el – ezért a hajóik elnevezése a bőgöshajó lett.
Szeged és talán az ország leggazdagabb hajósgazdái a szegedi Zsótér János és Andor volt. Róluk a legenda azt tartotta, hogy még az uralkodónál is több hajóval rendelkeztek. A híres író Mikszáth Kálmán is gyakran megfordult házukban, a nagy szegedi árvíz idején is Zsótéréknél tartózkodott. A szegedi Wesselényiként tisztelt Andor közel 3000 embernek adott menedéket, nyújtott átmeneti otthont az 1879-es nagy szegedi árvíz idején, később pedig az újjáépítésből is derekasan kivette a részét.
