A tiszai ciánszennyezés során 2000. január 30-án 100 ezer m³ cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Lápos folyóba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába.
Nagybánya környékén lévő fémbányák meddőhányóiban ciánt használtak az arany és ezüst kioldásához. Ez egy elavult ma már nem használatos módszer a nemesfémek kinyeréséhez.
A katasztrófa során a ciánnal szennyezett vizet tároló gát átszakadt és a halálosan mérgező anyagok bejutottak a Tiszába. A lakosság és a közvélemény tehetetlenül figyelte a pusztítást.
A halálosan mérgező hatású anyag koncentrációja 180-szorosan haladta meg a megengedett határértéket, így hatalmas pusztítást végzett az élővilágban. A legsúlyosabb károk a Tisza élővilágában keletkeztek, ahol a 40 km hosszan elnyúló ciánfolt két hét alatt vonult le.
A szennyezőanyag a duzzasztásnak és az áradásoknak köszönhető folyamatos felhígult, ám így is a Tisza-tónál 34-szeres, Szeged alatt 15-szörös volt a mérgezés, de még Belgrád magasságában is halpusztulást okozott a szennyezés.
Magyarországon a vízügyi hatóságok töretlen munkájának köszönhetően a Tisza-tó nagy része (93%-a) érintetlen maradt, a holtágak és árterek csak kis mértékben szennyeződtek. A Tisza magyarországi szakaszán 1241 tonna hal pusztult el.
A katasztrófa után a biológusok úgy becsülték, hogy a folyó feléledése 5 évet vehet igénybe, az élővilág teljes helyreállása pedig 10–20 évet is igénybe vehet. A folyó azonban a vártnál gyorsabban regenerálódott – az alacsonyabb rendű élőlények (kagylók, szitakötők, kérészek, rákok) állománya 2002-re helyreállt, 3–4 év alatt pedig a vízi élővilág 95%-a újra megjelent az érintett folyókban.
Értékek
