Vers

Elbűvölte szívemet a Sztrimba-domb,
a gyors kolomejka és a bús doromb,
hímzett ingében egy verhovinai lányka,
amint épp mosolygós arccal ugrott a táncba.

Szememet elkápráztatta a hold,
az erdő tetején ült és dalolt.
Arany kenyeréből morzsát szórt a madaraknak,
s a halaknak, melyek a Tiszában laknak.

A mikor martalócok törtek földönkre,
felbúgott a huculok havasi kürtje.
Még Suhaj, a betyár is harcba állt hadával –
Rabok voltunk, de a lelkünk fenn, szabadon szárnyalt.

A Tiszaparton halkan ballagok
És hallgatom, mit sírnak a habok?

E partok méla fordulóinál
Állt egyszer gőgös Attila király.

E tájon, hol a két víz összeér,
Áldozott egykor dús Ajtony vezér.

Ott fönn, ahol most vén harang dalol,
Dugonics András búsult valahol.

Mert búsulásra volt itt mindig ok,
Ugye bajtársak, ugye magyarok?

Itt Tömörkény, ott Gárdonyi lakott,
Petőfi Zoltán erre ballagott.

Megállok felhős tavaszég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad,

Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg.

Égignyúló hófedte hegygerincen
pár jeltelen sírt rejt a mély magány,
az elesett legendás hősök itt fenn
alusszák álmuk vad csaták után.
Nem búcsúztatta őket füstölővel.
s imát se mormolt őszszakállú pap,
de tömjén helyett nékik ontja bőven
geránium-szagát a nyári nap.
Imádság helyett – hogyha majd a rétet
szél borzolgatja – selymes fű susog
szelíd szóval felettük sírbeszédet:
„Jó katonák, békén nyugodjatok!”
És szombat este ifjú szép leányok
gyertyája emlékükre nem lobog:
jánosbogár gyújt nékik mécsvilágot,
s az ég ezernyi fényes csillagot.
Alkonyfelé nem jár az anyjuk erre,
hogy könnyek közt eméssze csak magát,
a síron sarjadt bokrot átölelje,
s az esti csendbe sírja jelszavát:
midőn éj hull a vad sziklás tájra,
s a zord vihar süvölt és mennydörög,
a mindenség hatalmas orgonája
zokog a horpadt sírhalmok fölött.

A gyermek
Kicsi patak, kicsi patak,
habjaid halkan omlanak.
Fürtös vized csillog, szalad
a kő között, a lomb alatt.

A patak
Emberkém, jöjj hát, állj belém,
bokádat hadd becézzem én.
Most itt csipek, most ott csipek:
meglásd, hogy mílyen jó hideg.
A gyermek
Kicsi patak, kicsi patak,
habjaid gyorsan siklanak.
Állj meg, ringass, mint hajdanán
nagy térdein anyám, anyám.

A patak
Emberkém, meg nem állhatok,
vár rám a tó, a kék titok,
vár rám a hegy mögött a tó,
a ringató, a nyugtató.

A gyermek
Kicsi patak, kicsi patak,
szomjas szörny zárja útadat,
vár rád a tó, megül a tó,
félek, légy jó, patak anyó!

A patak
Emberkém, nem halok meg ott,
nagy víz borít rám fény-sikot,
nem vész el egy cseppem se, nem,
csak nem lát többé senki sem.

Ott, ahol a hegyek ormát
örök hó borítja,
Orkán hangját, fenyőzúgást
Madárdal csitítja.
Hegy oldalán kicsi forrás
Átlátszóan tiszta.
Onnan indul messzi útra
Szép folyónk, a Tisza.
Kavicsokon ugrándozik,
Bukfencet vet és bokázik,
Eltekereg erre-arra,
A regulát be nem tartja.
Sokat csacsog, virgonckodik,
De jaj, ha egyszer megharagszik!
Sziklát görget, hidat rombol,
Vak dühében csak úgy tombol.
A partjait marja, tépi,
Bokrát, fáit sem kíméli.
Aztán csitul, megszelidül,
S lustán, békésen elterül,
S a hátán hajókat ringat,
Csendesen és szőkén ballag.

Ezüsttel rótt betű: Isten keze írta,
hegy nem állta útját, nem zavarta szikla.

Óriás játékcsúzli ágait formázza;
hidat vertek fölé, hol egybeforrt szára

Fut a víz kétfelől: hídról nézve a táj
kitárt, ölelő kar; szépsége szinte fáj.

Zord hegyek völgyein szemem kutatva fut:
arra Tiszabogdány, erre Tiszaborkút.

Évezredek óta - két völgy között az úr-
dölyfösen messze néz a bogdányi Mencsul.

Idők mélyén talán Attila is itt járt,
s ezért választotta nyughelyül a Tiszát.

A Fekete Tisza Borkút felől szalad:
vize komor, sötét, borzong benne a nap.

Bogdányban születik, szép a Fehér Tisza,
ezüstfehér vizét lágy szellő fodrozza

Rahón, a híd alatt összeölelkeznek,
Tiszaköz a neve itt ennek a helynek.

Neve immár Tisza, nem fehér, Fekete,
zabolátlan vize hegyek üzenete.