Elbűvölte szívemet a Sztrimba-domb,
a gyors kolomejka és a bús doromb,
hímzett ingében egy verhovinai lányka,
amint épp mosolygós arccal ugrott a táncba.
Szememet elkápráztatta a hold,
az erdő tetején ült és dalolt.
Arany kenyeréből morzsát szórt a madaraknak,
s a halaknak, melyek a Tiszában laknak.
A mikor martalócok törtek földönkre,
felbúgott a huculok havasi kürtje.
Még Suhaj, a betyár is harcba állt hadával –
Rabok voltunk, de a lelkünk fenn, szabadon szárnyalt.
