H. Szmirnenszky: Katonasírok

Égignyúló hófedte hegygerincen
pár jeltelen sírt rejt a mély magány,
az elesett legendás hősök itt fenn
alusszák álmuk vad csaták után.
Nem búcsúztatta őket füstölővel.
s imát se mormolt őszszakállú pap,
de tömjén helyett nékik ontja bőven
geránium-szagát a nyári nap.
Imádság helyett – hogyha majd a rétet
szél borzolgatja – selymes fű susog
szelíd szóval felettük sírbeszédet:
„Jó katonák, békén nyugodjatok!”
És szombat este ifjú szép leányok
gyertyája emlékükre nem lobog:
jánosbogár gyújt nékik mécsvilágot,
s az ég ezernyi fényes csillagot.
Alkonyfelé nem jár az anyjuk erre,
hogy könnyek közt eméssze csak magát,
a síron sarjadt bokrot átölelje,
s az esti csendbe sírja jelszavát:
midőn éj hull a vad sziklás tájra,
s a zord vihar süvölt és mennydörög,
a mindenség hatalmas orgonája
zokog a horpadt sírhalmok fölött.