Mese

A Tisza eredete

Magyar népmese

Meg volt már teremtve az egész világ, megvoltak a hegyek, völgyek, kisebb és nagyobb folyók, csak még a Tisza állott ottan az Úr zsámolyánál.

- Hát tevéled mit csináljak szegény fejeddel? - mondja az Úristen.
- Csak bízd rám atyám - mondja a Jézus Krisztus - majd eligazítom én!

Avval a Jézus elővett egy aranyos ekét, eleibe fogott egy szamarat, s azt mondja a Tiszának, hogy menjen utána mindenütt a borozdában. Aztán nekivetette az ekét a földnek, szántott a folyónak az ágyat, az pedig ment mindenütt a nyomában. Hanem szerteszéjjel igen sok cötkény volt mindenfelé, a szamár pedig éhes is volt, meg amint tudjuk, nagyon szereti a cötkényt: egyikhez is hozzákapott, a másikhoz is, s nem haladt egyenesen, hanem ide-oda rángatta az ekét.

Azért olyan girbe-gurba, csivirgős-csavargós a Tisza folyása.

A két Béga folyó nevének eredete

Ezen a tájon, Hettényhez nem messze, két folyó folyik a Tisza felé, mindkettő kelet felől, Temesvár irányából jön, s valahol a távoli magas hegyekben ered. Errefelé lassan, nagy kanyarulatokat téve folyik a nádasok között, míg el nem ér a Tiszáig. A két folyó között pár kilométernyi távolság van szinte egymással párhuzamosan haladnak a bánsági síkon át. A régi öregek emlékezete őrizte meg azt a történetet, amely a két folyó nevének eredetéről szól. Ez a történet így szól:

Még a török időkben történt, hogy Hettény közelében, a két folyómentén két török bégnek terültek el birtokai. Az egyiké a kisebbik folyó, a másiké a nagyobbik folyó mentén. Ugyanebben az időben Temesvárhoz közel egy magyar nagyúr földbirtoka és kastélya terült el. A magyar nagyúrnak volt egy gyönyörű szép lánya, akire mindkét bég szemet vetett, mindkettő el akarta nyerni a kezét, vagyis feleségül szerette volna venni. Mindkét bég eljárogatott a magyar nagyúr kastélyába hogy minél többször gyönyörködhessen a lány szépségében. Mindketten meg is kérték a lány kezét az apjától, s az apa arrafelé hajlott, hogy a gazdagabbik, a nagyobbik folyó mellett lakó bégnek adja a lányát feleségül. A lánynak azonban se teste, se lelke nem kívánta egyik törököt sem, mert egy közelben lakó birtokos katonaemberbe volt szerelmes. A magyar katonának azonban nem volt akkora birtoka, mint két bégnek, sőt egyikének a birtokához sem volt mérhető. A lány apja mégis a vagyont tartotta szem előtt, amikor lánya kezét a gazdagabbik bégnek ígérte.

A lány, hogy megelőzze a kézfogót és a házasságot a török béggel, meggyőzte szolgáit, hogy alkalmas időben tegyék el láb alól mindkét törököt. A szolgáknak sem kellett több, hisz nem viselhették el a két török állandó sarcolásait, alig várták, hogy bosszút állhassanak rajtuk. Egy zivataros, sötét éjszakán két csapattal rátörtek a két török bégre, s az éjszaka leple alatt végeztek velük. Egyiknek a holttestét az egyik, a másikét a másik folyóba vetették. A két bég eltűnése hamar kitudódott a környéken, sajnálni azonban nem sajnálta őket senki, örült mindenki, hogy megszabadultak tőlük. Legjobban persze a magyar nagyúr gyönyörű szép lánya örült, hisz így nem kellett törökhöz feleségül mennie. Rövidesen azonban a két folyó kivetette a két tetemet, tehát kitudódott, hogy mi történt velük. A magyarok a környéken később azt mesélték, hogy a két bég a másvilágon bosszút esküdött a lány ellen, ami be is következett: a következő nagy zivatar, égiháború idején a villám belecsapott a magyar nagyúr kastélyába, s az minden lakójával együtt porrá égett, a válogatós gyönyörű lány is ott lelte halálát. Az arrafelé élő magyar nép azt mesélte, hogy amikor zivatar van a környéken, akkor a felhőkben a két bég veszekszik a lány kezéért, kegyeiért. Ha pedig valaki belefulladt a két folyó valamelyikébe, akkor a bégek szedik áldozataikat, vagyis a magyarokon állnak bosszút halálukért. Nem sokkal az elmondott események után a környék lakossága a két folyót a két bégről nevezte el. A keskenyebbiket a kisebbik bégről Kisbégának, a nagyobbat, a szélesebbet pedig a nagyobbik bégről, aki majdnem elnyerte a gyönyörű magyar lány kezét, Nagybégának. A régi öregek, akik erre a történetre emlékeztek, azt is elmondták, hogy a Nagybégát Törökbégánakis mondták.

Persze mindkét folyónév a helyi lakosság bezsédében kissé másként hangzott: a Kisbéga Kisbögének, a Nagybéga Nagybögének vagy Törökbögének hangzott jól a helyi magyarok fülében.

A Pusztatemplom ajtaja kinyílik

Minden hét évben kinyílt a Pusztatemplom ajtaja, de azt tudni kellett, mikor, mert a kincs tűzként feladja magát. Aki akkor bement az ajtón, sok kincset szerezhetett magának. Volt egyszer egy szegény asszony, aki azt gondolta, hogy ő bemegy, mert tudta, hogy mikor nyílik ki, ott leste kisfiával együtt, aki olyan kétéves forma lehetett. Amikor kinyílt a Pusztatemplom ajtaja, az asszony bement, a kisfiát bevezette magával. Ahogy beléptek az ajtón, mindenütt rengeteg pénz, arany, drágaság hevert a ládákban, dobozokban. Azt a sok drágaságot valaki oda rejtette. Az asszony kisfiáról megfeledkezve megrakta kötényét arannyal és kijött az ajtón, hogy majd még egyet fordul. Ahogy kiöntötte a kötényéből a sok drágaságot, az ajtó becsukódott mögötte. A kisfia bennmaradt. Aztán már nem kellett neki se arany, se semmi, csak a gyereke után siránkozott, hogy mi lesz vele. Mivel tudta, hogy a Pusztatemplom ajtaja minden hét évben csak egyszer nyílik ki, jól megjegyezte magának az időpontot, és szomorúan kivárta a hét esztendőt. Ott leste, hogy az ajtó mikor nyílik ki. Mikor letelt a hét esztendő, az asszony megint bement, mert az ajtó kinyílott, s meg is találta a kisfiát. A gyerek közben nőtt, növögetett, szép kilenc-tíz éves kisfiú vált belőle. Az asszony boldogsága végtelen volt, de nem tudta, hogy mivel élt a gyerek hét esztendőn keresztül. Meg is kérdezte tőle. A gyerek azt válaszolta:

- Öregapám mindig gurigázta a piros almákat, azon éltünk.

Az asszonyt, már nem érdekelte a pénz, csakhogy a fiát megtalálta és kihozhatta a föld alól. De megtudta tőle, hogy ott él egy öregember, aki kincset őrzi, az gurigázta neki a sok piros almát.

Az aracsi kőkecske

Törökbecsén mesélték, hogy a parasztok egyszer a Pusztatemplom mellett egy kőkecskét találtak. A parasztnép nem tudott vele mit kezdeni, ezért nehezéknek használta boronáláskor. Rátették a boronára, és úgy boronáltak vele. Még én is ültem rajta. A kőkecske ugyanúgy nézett ki, mint az igazi kecske, csak kőből volt és le volt törve a farka. Egyszer a parasztok nem találták sehol, pedig összejárnak az egész aracsi határt. Épp kellett volna nehezéknek boronára. Később hallani lehetett, hogy jött egy török lovas, felvette, elvitte a Pusztatemplomba. Azt mesélték, akik tudták, hogy a török a Pusztatemplomba leterítette kabátját, s kicsavarta a kőkecske csonka farkát a helyéről, és sok aranyt talált benne. A kőkecskét aztán ízzé-porrá törte. A kőkecske eltűnését állítólag egy boszorkánytól hallották.

A letáncolt viharfelhő

Ezt még én apám idejében mesélték, mondta az öreg juhász. Élt Padén egy nagyon gazdag ember, Tót Istvánnak hívták. Az tudott valamit. Az meglátta, ha nagy viharfelleg közeledik, jéggel terhes. Egyszer észrevette, hogy jégverés fenyegeti a gabonáját. Tudta, hogy a táltos el akarja verni földjén a termést. A fergeteg láttán a Tót beszaladt a házba, kihozta a kisbaltát és belevágta az ereszetbe. Utána a jégverésből nem lett semmi, a sötét viharfellegek olyan gyorsan eloszlottak, mint ahogy jöttek. Akkor az emberek azt mesélték, hogy Tót elvágta a kötelet, amivel a viharfelleg ki volt kötve. A táltos kötötte oda a felleget, azt vágta el a Tót baltája. Utána megjelent nála az ajtóban a táltos, és azt mondta neki:

- Az a szerencséd, hogy csak kötéllel volt kikötve a felleg! De vigyázz, jövő ilyenkor visszajövök!

S valóban: a következő esztendőben újra ott járt a táltos, hozta a zivatarfelhőket, s akkor elverte a jég a gazdag Tót minden gabonaföldjén a termést. De akkor a táltos lánccal kötötte ki a viharfelleget, s azt Tót nem tudta elvágni a baltájával.

A betyárok átka

Egy tordai szegény ember lánya, hogy pénzt keressen, elszegődött Törökbecsére szolgálólánynak. Csak negyedévenként egyszer látogathatta meg szüleit, ilyenkor mindig gyalog tette meg az utat szülőfalujáig. Akkor a szegények gyalog jártak, a tehetősek szekéren vagy lóháton. Útja minden alkalommal a Pusztatemplom közelében vezetett, mert arra visz az országút. Egyszer, amint éppen Torda felé halad közel a Pusztatemplomhoz, az idő hirtelen rosszra fordult. Az ítéletidő elől a lány bement a Pusztatemplomba, hogy bőrig ne ázzon. Az ítéletidőnek azonban csak nem akart vége szakadni, közben beesteledett. A szolgálólány a sötétben nem mert hazaindulni, elhatározta, hogy reggelig meghúzza magát a falak között , s majd csak akkor folytatta útját. Félelemtől és hidegtől reszketve elaludt az egyik sarokba kuporodva. Éjszakának évadján egyszer csak hangos beszédre riad fel. Ahogy kikukucskált a sarokból, látta, hogy a templom elülső részén néhány sötét ruhás kalapos ember gödröt ás, egy pedig ott áll és karbafont kézzel némán figyeli a többit. A sápadt holdfényben a szolgálólány azonnal látta, hogy ezek betyárok, az álldogáló alak pedig a betyárvezér. Félelmében megdermedt, lélegzet-visszafojtva figyelte, hogy mi történik. Amikor a gödör elkészült, a betyárvezér intésére az emberek kimentek a templomból, és egy ládát cipelve jöttek vissza kisvártatva. A ládát a gödörbe helyezték. Ekkor e betyárvezér egy verebet tartva kezében a láda fölé állt, a veréb fejét kicsavarta, vérét a ládára csurgatta s jó hangosan, hogy visszhangoztak a Pusztatemplom falai, a következőket mennydörögte:

- Ahogy ennek a verébnek a vére elfolyik, úgy folyjon el annak a vére is, aki ezt a kincset rajtunk kívül elviszi!

A betyárvezér félreállt, a többiek betemették a gödröt, majd elsimították felette a földet. Ezután lassan lépkedve eltávoztak a templomból, utoljára a betyárvezér. A sarokban lapuló lány egész éjszaka nem mert elmozdulni a helyéről, nem aludt reggelig egy keveset sem. Virradat után, miután megtapasztalta, hogy senki sem a templomban, sem a környéken, megindult haza Tordára. Amikor hazaért, elmesélte apjának az éjszaka látottakat. Az azonnal kocsiba fogott, és lányával együtt visszament a Pusztatemplomhoz, s miután látta egy lélek sincs a környéken, kiásta a ládát kiemelte volna, ő is fogott egy verebet s hogy a betyárok átka ne fogjon rajta, lecsavarta a madár fejét, vérét a kincsesládára csurgatta a következő szavak kíséretében:

- Itt folyik a vére annak, aki a kincset viszi!

Ezután a ládát a kocsira téve és letakarva hazahajtottak Tordára, a kincset elrejtették , s csak hosszú évek múlva mertek hozzányúlni és elkölteni. Ezt az igaz történetet a szolgálólány unokája mesélte el a gyűjtőnek, aki számukra megörökítette.

Források:

  • A táltos bűvös könyve : mondák és legendák a vajdasági Bánság északi feléből (Fórum, 2010)
  • http://mesem.hu/2017/02/02/csalimesek-a-vajdasagbol/
  • http://nepmese.hu/mesetar/mesek/a-tisza-eredete
  • http://doktori.btk.elte.hu/folk/raffai/diss.pdf