Története, leírása
Az 1880-as évektől egyre erősebben jelentkezett az európai iparművészetben a feledésbe merülő kézműves technikák felelevenítése, megőrzése. Dékáni Árpád, a kiskunhalasi református gimnázium rajztanára 1886-tól gyűjtötte Halason és környékén az egyre inkább elhaló népművészet emlékeit, motívumait. Célkitűzése a „magyar varrott csipke”, a halasi csipke megteremtése volt. Ebbéli elhatározásában egyaránt nagy szerepet játszottak a család kézimunkázó nőtagjai, és sógora csipkegyűjteménye. Az új magyar varrott csipke technikai kivitelezése, Dékáni tervei alapján, Markovits Mária érdeme volt.
A halasi csipke motívumait erőteljes körvonal veszi körül. A kontúrfonalat eleinte cérnából hurkolták, később már ehhez kész fonalat használtak. A kontúrozott motívumok belsejét szövőöltéssel, köznapi nevén stoppolással töltik ki. E kitöltést olyan tökélyre fejlesztették, hogy az a legfinomabb batiszthoz vált hasonlóvá. Egyes korai csipkéken megfigyelhető, hogy a stoppolás helyett még egyfajta hálós kitöltéssel próbálkoznak, majd ezt a kitöltést a stoppolással vegyítik. A csipkék anyaga eleinte durvább, majd később leheletfinom fehérítetlen lenfonal, s eltérően a különböző más csipkéktől, az 1902-1911 között készült Dékáni terveket gyakran színes selyemfonalból varrták, s ritkán fémfonallal is díszítették.
A halasi csipke nem csak itthon, de külföldön is híres, több ízben szolgált már Magyarország nagyköveteként is. A kiskunhalasi Csipkeházat 1935-ben emelték a hagyományos, tornácos parasztházak mintájára, kifejezetten a csipkevarrók munkahelyeként, hogy őrizzék a világhírű halasi csipke mintakincsét, terveit, hagyományait. Az 1939-ben két oldalszárnnyal, majd 1997-ben legyező alakú traktussal bővített házban külön helyet kaptak a munkaszobák, a Csipkemúzeum helyiségei, valamint a konferencia- és kiállító-terem. Betérve megcsodálhatjuk a leheletfinom mesterműveket, megnézhetjük a csipkevarrás folyamatát és vásárolhatunk is.
