Szatmárcseke központjától alig száz méterre található az Európa-szerte ismert református temető. Itt – a Kölcsey család néhány márvány síremlékétől eltekintve – csak fa sírjelek találhatók, a máshol mindent uraló, műkő síremlékek ismeretlenek. Ez a műemléki védettségnek köszönhető, mivel itt csak a hagyományos fejfás temetkezés engedélyezett. A másfél-két méter magas fejfák sorokba rendezve, feliratukkal nyugat felé tekintve, nem, életkor és társadalmi hovatartozás megkülönböztetése nélkül szemlélik az ittmaradottakat. Szinte minden esetben tölgyfából, elvétve akácból készültek a fejfák, amelyek kifaragását egykor helybeli ácsok vagy kerékgyártók végezték. A fejfa fokozatosan elvékonyodó formát mutat a fejrész két oldalán, amelyek a csúcsban találkoznak, és a faragás révén kiadják a csónakorr jellegét. Az oszlop hátrésze többnyire sík, ahogyan a homlokzata is, utóbbi viszont gyakorta elhajlik, és kétdimenziójú, vésett szimbólumokat visel, mint például a napot, életfát, csillagokat.
A néprajzi szakirodalomba az 1930-as években Solymossy Sándor vezette be a „csónak alakú fejfa” meghatározást. Ezek a fejfák csónak alakjához hasonlítanak, ugyanakkor stilizált emberalakot is mutatnak. A fejfa csúcsban végződik, az éle kissé előrehajlik, így felállítva a sírjel védelmét is szolgálja azáltal, hogy elvezeti az esővizet. Földön fekve csónakhoz hasonlít, felállítva pedig emberalakot szimbolizál. A sírjel „fej” részén jellegzetes íves faragás jeleníti meg az arcot, amely az ember orr-száj-áll domborulatára emlékeztet. Solymossy Sándor e fejfaforma és a finnugor népek temetkezési szokásai között kapcsolatot tételezett fel. Véleményét arra alapozta, hogy az őshaza vízjárta vidékein a halottat csónakkal szállították a temetés helyszínére, és a szatmárcsekei fejfa is a hasonló temetési eljárás emlékét őrzi. A vízállásokban gazdag, a Tisza, Túr, Szamos, Kraszna folyók által tagolt, vizenyős szatmári tájon a temetés az ősi hagyományok szerint történhetett. A halottat csónakon szállították a temetőbe, amit azonban már nem hoztak vissza a faluba, hanem a sírra helyezték. A sírra állított fejfa alakja tehát erre a csónakos temetésre enged következtetni. A további kutatások ugyan elismerik a fejfák ember-alakját (a sírba fektetett halottat személyesítik meg), de kételkednek abban, hogy a finnugor őseredet továbbélését láthatjuk bennük. Ezt támasztja alá, hogy sem a régészet, sem az írott források területéről nem rendelkezünk fa sírjelekre vonatkozó adattal sem a honfoglalás korából, sem a középkorból. A pusztán formabeli hasonlóság, az emberábrázolás megléte nem ad elegendő történeti alapot a genetikus kapcsolatok feltételezésére e kutatások szerint.
A legrégibb szatmárcsekei fejfa körülbelül 200 éves: a 18. században egy-egy táj faragóművészei, ácsok, részben asztalosok, paraszt faragók kialakították a jellemző fejfatípusokat. Az ácsok és a kerékgyártók (a legmegszokottabb fejfafaragók) díszítéseiben általában a reneszánsz és barokk stílus motívumait láthatjuk. Munkájukat a közízlés nemcsak ellenőrizte, hanem bizonyos mértékig irányította is. A sírjelek jelrendszerét éppúgy figyelembe kellett venniük, mint azt az igényt, hogy a fejfa a halottat képviseli, és így bizonyos emberi vonásokat is tartalmaznia kell – állapította meg Balassa Iván néprajzkutató.
A csekei fejfák formájával kapcsolatban bármelyik elmélet is bizonyul helytállónak, akkor sem esik semmilyen „csorba” a sírjelek különlegességén; a fejfák ki tudja, mióta, és ki tudja, meddig hirdetik a csekeiek halottjaikhoz fűződő kapcsolatát, szeretteik emlékezetének megőrzését.
