A település ura a késő-középkortól a Szentemágócs nemzetségbe tartozó Kölcsei család volt, amely két ágon, a Kölcsey és a Kende családon keresztül egészen 1945-ig a település legnagyobb és meghatározó birtokosa volt. Bár Csekét (csak 1907-ben kapta a megkülönböztető Szatmár jelzőt) a 16. század elején az ország nagybirtokosai, a Báthoriak, a Perényiek szerezték meg zálogban és vétel útján, eredeti tulajdonosaik mégis vissza tudták szerezni az ősi falut. Az 1660-as évre már nagyszámú armálissal (nemesi levéllel) rendelkező nemes él a hadak vonulásától viszonylag messze eső településen, számuk a következő században is gyarapodott. Ők, mintegy tíz-tizenöt család alkotják a község XIX. század végén, 20. század első felében élt nagygazdáit, az 1795-ben a Felvidékről betelepített római katolikus vallású tizenhat család leszármazottai a nagybirtokon élő úgynevezett gazdasági cselédséget. A népesség a 19. század legvégére (2003 fő) és 1960-ra (2165 fő) érte el a csúcsot, számát az Amerikába történt kivándorlás (körülbelül háromszáz fő), az országon belüli gazdasági migráció és a világháborúk apasztották.
A 19. század harmincas éveitől Cseke nevét Kölcsey Ferenc, a költő, a politikus, Szatmár vármegye főjegyzője tette ismertté, itt halt meg 1838-ban, itt is temették el. A klasszikus műveltségű, a korabeli Európa filozófusainak, irodalmárainak (Bayle, Fontenelle, Voltaire, Holbach, Goethe, Kant) műveit jól ismerő, de a magyar irodalomban is tájékozott, messze földön megcsodált könyvtárral rendelkező költő kúriájában született meg Magyarország nemzeti Himnusza 1823. január 22-én.
Kölcsey Ferenc maga építtette kúriáját – melyről több, hiteles beszámoló ad képet – 1862-ben a rokon Kende család vette meg, s a lassan rommá váló hajlékot 1889-ben lebontották. Hasonló sors várt a helyére épített háznak 1960-ban, amikor ugyanitt húzták fel egy új művelődési ház falait. Ez ad helyet ma a két helyiségből álló, a költőt és korát bemutató Kölcsey Ferenc Emlékháznak.
Értékek
Felső-Tisza-vidék, Szatmárcseke
