A magyarországi kádárság kezdetei a középkor folyamán betelepült német származású mesterekig vezethetők vissza. Nyelvünk háromféle elnevezést is használ a dongás faedényeket készítő mesterek elnevezésére: kádár, bodnár, pintér. A kádár általában keményfából készít hordókat, kádakat, dézsákat és különböző rendeltetésű faedényeket (vödör, puttony, köpülő, kármentő stb.) A 16-17. században borkötőnek, hordókötőnek hívták őket, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből font faabroncsokkal „kötötték össze”. A mesterség különösen a nagy múltú borvidékeink – a zempléni Hegyalja, Gyöngyös és Eger vidéke, a Balaton-felvidék stb. – városaiban, és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek. A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshordók – de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is. Az eperfa puhább, könnyebb munkálatú, mint a tölgy, ezért a belőle készült hordó olcsóbb volt, de rövidebb élettartamú, mint a bevált tölgyfahordó.
