Rákóczifalva a Tisza bal partján Szolnoktól délre fekszik. Rákóczifalva elődjének, Tiszavarsánynak első említése Wossyani, Wossciani alakban 1075-ből való. Varsány korai eredetét bizonyítja, hogy törzsi névből lett helynév. A települést 1387-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király Brankovics Györgynek adományozta. A tizenöt éves háború alatt jelentősen csökkent a lakosság lélekszáma, a török kor végén a település elpusztult. 1711 után a birtokot II. Rákóczi Ferenctől elkobozták, és egy ideig lakatlan lett. A település életében új korszakot az 1880-tól tartó telepes toborzás jelentett. Ez időben a Tiszántúl környező községeiből reformátusok, míg a távolabbi megyékből római katolikus vallásúak érkeztek. 1883-ban közigazgatásilag különvált Szolnoktól, és mivel a terület egykor Rákóczi birtok volt, a fejedelem iránti tiszteletből Rákóczifalva néven lett önálló község. A Rákóczi-kastélyból napjainkra egy-két barokk oszlopfő, illetve 1753-as és 1760-as évszámmal jelzett dísztégla maradt, melyeket a szolnoki Damjanich János Múzeumban őriznek. A kastélyból származó faragott kövek a Szolnoki Művésztelepen láthatók. Rákóczifalva mezőgazdaságát meghatározza, hogy korábban nagybirtok volt, és főként gabonatermesztésre rendezkedett be. Lakossága nagyrészt a szolnoki ipar munkásává vált. 1951-ben Rákóczifalvától elvált Újfalu, amely Rákócziújfalu néven önálló település lett.
Értékek
