A címben olvasható szép mondatot a híres magyar szépíró Mikszáth Kálmán írta. A Tiszához a legmagyarabb és leghosszabb folyóhoz számos legenda, történet, mese, monda fűződik. Melyekben megmagyarázzák: miért hívják szőkének, szeszélyesnek, bemutatják a vízében lakó tündéri lényeket és mesélnek a hullámok közt nyugvó legendás magyar hun vezérről: Attila királyról.
Hajdanán a jó tündér a máramarosi bércek közé csalogatta a helyüket nem találó huculokat, és meggyőzte őket arról, itt kell élniük. A huculok letelepedtek, éltek is békében, mígnem a havasok két gonosz óriásvezére rájuk nem talált. Ettől kezdve nem volt nyugodalmuk. A két óriás sanyargatta a szegény huculokat, elrabolta jószágaikat. A szerencsétlen huculok hiába is próbálkoztak elrejtőzni előlük, mindenütt rájuk találtak. Elkeseredésükben a vének felkeresték a jó tündért, aki a szlatinai sóbánya kristálypalotájában lakott.
-Elmegyünk innen – mondták a vének. – Úgysem adtál nekünk egyebet, csak hegyet, melyen még a krumpli is csak félve terem meg. Most pedig még a ránk szabadított óriások is a vérünket szívják. Hát nem maradunk tovább!
- Maradjatok itt, majd segítek rajtatok – szólt szelíden a jó tündér. – Menjetek szépen haza, eligazítom sorsotokat.
A jó tündér fekete medvékké változtatta az óriásokat. Igen ám, de a két vadállatnak állandóan hucul húsra vásott a foga. Szaladtak újra a vének a jó tündérhez segítségért.
- Mit tegyek értetek? – kérdezte a tündér.
- Hát változtasd olyanná a két óriást, hogy erősek is maradjanak, de azért jók is legyenek, ne bántsanak minket, hanem inkább hasznosak legyenek. Legyenek hatalmasabbak nálunk, de nekünk szolgáljanak – kérték a vének.
- Nem azért hoztalak ide titeket, hogy most elbocsássalak – válaszolta a tündér. – Menjetek békével, majd kitalálok valamit.
A jó tündér addig törte a fejét, amíg meg nem találta a megoldást. Az óriásokat forrássá változtatta. A víz erősebb az embernél, mégis szolgálja. Az egyik forrásnak ragyogó tiszta volt a vize, a másiké barna, zavaros. A két forrás futott a hegyek között, keresték egymást, de sokáig nem találkozhattak, csupán egymás hangját hallhatták. Végre egyszer mégis összefutottak, így támadt a fehér és fekete Tiszaágból egy folyó – a szőke Tisza.
Gyűjtötte: Benedek Elek
Az Úristen megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét.
- Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdők.
Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza legutoljára maradt. A Tisza szomorúan tekintett föl az Úrra.
- Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?
- Lám, lám, rólad szinte megfelejtkeztem - mondá az Úr mosolyogva. Egyszeriben szólította Gábort, a magyar arkangyalt.
- Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!
Gábor arkangyal elővette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.
Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegélt utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap bogáncskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért a szamár az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé.
Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza
